Minucius Felix
| Minucius Felix | |
| Római Birodalom 2. század vége – 3. század eleje | |
| Élete | |
| Született | ismeretlen bizonytalan; afrikai származása feltételezés |
| Elhunyt | ismeretlen |
| Pályafutása | |
| Iskola/Irányzat | ókeresztény apologetika, latin keresztény irodalom |
| Érdeklődés | apologetika, retorika |
| Hatottak rá | Cicero, sztoicizmus, római retorika |
| Fontosabb művei | Octavius |
Marcus Minucius Felix vagy röviden Minucius Felix a 2. század végén vagy a 3. század elején működő latin nyelvű keresztény apologéta volt. Életéről kevés biztos adat maradt fenn; a hagyomány római jogászként vagy ügyvédként ismeri. Egyetlen fennmaradt műve az Octavius, a korai latin keresztény irodalom egyik ismert hitvédő dialógusa.[1][2]
Az Octavius művelt római olvasókhoz szól. Minucius Felix ritkán használ bibliai vagy egyházi nyelvet: nem idézi a Szentírást, Jézus nevét sem említi, és alig beszél a keresztény szertartásokról. A dialógus a római irodalmi és filozófiai műveltség nyelvén ad választ a keresztényeket ért vádakra. Stílusában Cicero dialógusaihoz és a latin retorikai hagyományhoz kapcsolódik.[3][4]
Élete és datálása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Minucius Felix személyéről főként saját művéből és néhány későbbi keresztény szerző megjegyzéséből lehet következtetni. Lactantius és Szent Jeromos keresztény apologétaként említi, de részletes életrajzot nem közöl róla.[5] Az Octavius kerete alapján valószínű, hogy a szerző római jogászi-retorikai környezetben mozgott. A mű szereplői is ehhez a világhoz tartoznak: Caecilius Natalis és Octavius Januarius ügyvédi műveltségű férfiakként jelennek meg.
Származása bizonytalan. Több kutató felvetette az észak-afrikai eredetet, mivel a korai latin keresztény irodalom egyik központja Africa volt, és az Octavius egyes szereplői is ehhez a világhoz kapcsolódnak. Caecilius Natalist a hagyomány a numidiai Cirtával hozta összefüggésbe. Közvetlen bizonyíték nincs, ezért az afrikai származás csak feltételezés.[1]
A mű keletkezési idejét rendszerint a 2. század végére vagy a 3. század elejére teszik. A datálás fő kérdése az Octavius és Tertullianus Apologeticumának viszonya. A két irat között sok a párhuzam. Lehetséges, hogy Minucius használta Tertullianust, de az is, hogy mindketten közös hitvédő hagyományból merítettek. Ha Minucius Tertullianus után írt, az Octavius inkább a 3. század elejére keltezhető.[3]
A szereplők nevei feliratokon is előfordulnak, de az azonosítások bizonytalanok. A dialógus irodalmi mű, nem jegyzőkönyv. Ennek ellenére a keret valós társadalmi közeget tükröz: a városi elit, az ügyvédi pálya, a filozófiai műveltség és a vallási vita világát.[4]
Az Octavius
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Octavius párbeszédes formában írt hitvédő mű. A történet Ostiában játszódik. Minucius Felix két barátjával, a pogány Caecilius Natalisszal és a keresztény Octavius Januariusszal sétál. Caecilius tiszteletadással illet egy pogány istenszobrot, Octavius pedig ezt kifogásolja. Ebből bontakozik ki a vita a római vallásról, az egyistenhitről és a keresztények ellen terjesztett vádakról.
A mű elején Minucius az elhunyt Octaviusnak állít emléket. A párbeszédet nem puszta vitairatként vezeti be, hanem baráti emlékezésként. A vita menete egyszerű: Caecilius beszédet mond a kereszténység ellen, Octavius válaszol, Minucius pedig döntőbíróként van jelen. A végén Caecilius elismeri Octavius érveinek erejét.
Caecilius a hagyományos római vallás mellett érvel. Beszédében a birodalom nagyságát azzal kapcsolja össze, hogy Róma sok nép isteneit befogadta:
Ezért látjuk azt, hogy az egyes népeknek, minden országnak, tartományban, városban nemzeti istentiszteletük van, és helyi isteneket imádnak, például Eleusis lakói Cerest, a frígek az istenek anyját, Cybelét, az epidaurosziak Aesculapiust, a káldeusok Belust, a szírek Astartét, Tauris népe Dianát, a gallok Mercuriust, a rómaiak pedig valamennyi nép isteneit. Ez a magyarázata annak, hogy hatalmuk és tekintélyük az egész földkerekségre kiterjedt…
Caecilius álláspontja a régi római vallásosság és az állami kultuszok szemléletét követi. A keresztényeket a közösségi rendtől idegen, titkos és gyanús társaságnak tartja. A keresztények egyistenhite szerinte veszélyt jelent a városok és a birodalom hagyományos isteneire. Ugyanez a gondolat más pogány szerzőknél is megjelenik, amikor a kereszténységet a régi vallási szokások elhagyásával kapcsolják össze.
Octavius a római vallás politikai oldalát bírálja. Azt állítja, hogy Róma hódításai nem a vallásosság, hanem a fegyveres erő és a meghódított népek isteneinek kisajátítása miatt hoztak sikert:
Ennélfogva a rómaiak nem azért oly hatalmasok, mert vallásosak, hanem mert büntetlenül követték el a szentségtöréseket; hiszen a háborúikban nem is tudhatták maguk mellett azokat az isteneket, akik ellen fegyvert ragadtak, és akikhez csak akkor könyörögtek, amikor diadalt aratva fölöttük, tisztelni kezdték őket. De mit is tehetnek azok az istenek a rómaiakért, akik saját tisztelőiket sem tudták megmenteni a római fegyverektől?
Caecilius beszédében megjelennek a keresztényekkel szemben terjesztett legsúlyosabb vádak is. A keresztényeket titkos és veszélyes társaságnak írja le, és megismétli a rituális gyilkosságról, emberevésről és vérfertőzésről szóló rágalmakat. Ezek a vádak az ókori vitairodalomban más zárt vagy idegennek tartott vallási csoportok ellen is előfordultak.[6]
Mármost az új tagok beavatásáról szóló elbeszélés éppen olyan rettenetes, mint amennyire közismert. Akit misztériumaikba beavatnak, az elé egy liszttel borított kisdedet tesznek, hogy az óvatlanokat lépre csalják. Ezt a gyermeket az újonc azon hiszemben, hogy a lisztlepelbe merített késszúrások ártatlanok, tudtán kívül halálra sebzi. A gyermek vérét – szörnyűség! – mohón felnyalják, tagjait versengve szétdarabolják, ilyen áldozat révén kötnek szövetséget, ez a bűnrészesség kötelezi őket kölcsönös hallgatásra.... Ünnepnapon férfiak és nők minden korosztályból lakomára gyűlnek össze gyermekeik, nővéreik és anyjuk társaságában. Amikor a nagy lakmározás után az asztaltársaság felhevült, és a részegség felszította a fajtalan kéjelgés vágyát, a gyertyatartó végéhez kötött kutyát arra ingerlik, hogy a lánc hosszánál messzebb dobott falat után kapjon. Miután így felborult és kialudt a lelkiismeretet ébren tartó gyertyaláng, a szégyentelen sötétség leple alatt a természetellenes vágytól indíttatva válogatás nélkül ölelkeznek, s még ha a gyakorlatban nem mindenki követi is el, de a lelkiismeret szempontjából mindannyian egyformán vérfertőzők, hiszen közös vágyból fakad az, ami egyes emberek esetében megvalósulhat.
Octavius ezekre a vádakra a keresztény életmód bemutatásával válaszol. A keresztények szerinte nem titkos bűnöket rejtegetnek, hanem tartózkodó életet élnek, kerülik a vérontást, az erkölcstelenséget és a bálványimádást. A vitában a keresztény hit nem szertartások felsorolásaként jelenik meg, hanem az egy Isten tiszteleteként és a mindennapi élet megváltozásaként.
A dialógusban erős a filozófiai érvelés. Octavius a világ rendjéből, az isteni gondviselésből és a pogány istenek emberi gyengeségeiből indul ki. Az egyetlen Isten gondolatát olyan módon adja elő, amelyet a sztoikus és cicerói műveltségű olvasó is követhetett. A mű emiatt fontos tanúja annak, hogyan kereste a latin keresztény irodalom a közös nyelvet a pogány elit műveltségével.[4][7]
Nyelve és irodalmi jellege
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Minucius Felix nyelve klasszicizáló latin. Mondatai és vitaszerkezete Cicero dialógusaira emlékeztetnek, különösen a vallásfilozófiai tárgyú római prózára. A szerző nem a Tertullianusra jellemző szenvedélyes, éles és jogi fordulatokban gazdag nyelvet használja, hanem nyugodtabb, irodalmibb hangot választ.
A műben kevés a kifejezetten keresztény terminus. Ez nem jelenti azt, hogy a szerző kívül állt volna a keresztény hagyományon. Inkább azt mutatja, hogy más beszédhelyzetet választott: nem keresztény gyülekezetnek, hanem művelt pogány olvasónak írt. Emiatt az Octavius gyakran az első latin keresztény apologetika és a római filozófiai próza határán álló műként szerepel az irodalomtörténetben.[3]
Hagyományozódása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Octavius a kézirati hagyományban sokáig Arnobius műveihez kapcsolódva maradt fenn, mintha azok egyik könyve volna. Önálló szerzősége a humanista filológia korában vált ismét világossá. Franciscus Balduinus 1560-ban Heidelbergben önálló műként adta ki.[1]
Lactantius és Szent Jeromos még ismerték Minucius Felix nevét. A középkorban azonban a mű szerzősége elhomályosult. Újkori kiadásai után a latin keresztény irodalom történetében ismét önálló helyet kapott. Magyarul a 19. században és a 20. század elején is megjelent, majd a 2001-es kiadás a régi Károsi-fordítás felújított változatát adta közre.[1]
Magyarul megjelent művei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Minutzius Féliks M. Oktáviussa; ford. Sepsi Zalányi Szabó Elek; Lyceum Nyomda, Kolozsvár, 1823.
- Marcus Octaviusa Minucius Felix; bev. és ford. Károsi Sándor; Sziládi Nyomda, Kecskemét, 1907.
- Minucius Felix: Octavius. Károsi Sándor fordítását felújította és kiegészítette, az előszót és a jegyzeteket írta Heidl György. Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest, 2001 (Catena. Fordítások). ISBN 978-963-930-297-6
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 3 4 Paul Lejay: „Minucius Felix”, The Catholic Encyclopedia, 10. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1911. Online
- ↑ C. Francis Higgins: „Minucius Felix”, Internet Encyclopedia of Philosophy. Online
- 1 2 3 Johannes Quasten: Patrology. Volume II: The Ante-Nicene Literature after Irenaeus. Christian Classics, Westminster, 1986, 153–160.
- 1 2 3 G. W. Clarke: bevezetés Minucius Felix Octavius című művéhez, in Tertullian – Minucius Felix: Apology. De Spectaculis. Octavius. Loeb Classical Library 250, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1931.
- ↑ Lactantius: Divinae institutiones, V, 1; Jeromos: De viris illustribus, 58.
- ↑ Minucius Felix: Octavius, VIII–IX.
- ↑ Adamik Tamás: Római irodalom a késő császárkorban. Seneca, Budapest, 1996.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Adamik Tamás: Római irodalom a késő császárkorban. Seneca, Budapest, 1996.
- G. W. Clarke: bevezetés Minucius Felix Octavius című művéhez, in Tertullian – Minucius Felix: Apology. De Spectaculis. Octavius. Loeb Classical Library 250, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1931.
- C. Francis Higgins: „Minucius Felix”, Internet Encyclopedia of Philosophy. Online
- Paul Lejay: „Minucius Felix”, The Catholic Encyclopedia, 10. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1911. Online
- Johannes Quasten: Patrology. Volume II: The Ante-Nicene Literature after Irenaeus. Christian Classics, Westminster, 1986.
- Magyar Katolikus Lexikon: „Minucius Felix”; „Octavius”.
További információk
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- M. Minucius Felix: Octavius – latin szöveg, The Latin Library
- The Octavius of Minucius Felix – angol fordítás, New Advent
- Fontos László: Sztoikus gondolatok Minucius Felix Octaviusában
